Dr. Zsámbéky Monika

2006. november 23-án 17 órakor a Vitalitas Galériában dr. Zsámbéky Monika művészettörténész, a Szombathelyi Képtár igazgató-helyettese nyitotta meg Geszler Mária keramikus művész "Belső hang" (Inside Voice) című kiállítását.
A tárlatmegnyitóról tudósított az Alon.hu és a Nyugat.hu is.

Geszler Mária: Belső hang

Dr. Zsámbéky Monika megnyitójában először Geszler Mária műveinek néhány sajátosságára, jellegzetességére hívta fel a figyelmet: „ Az egyik ilyen sajátosság az, hogy műfaji határok nélkül alkot. Az anyagformálás, a kerámia mellett ugyanúgy közel áll hozzá a zene –családi indíttatásból -, a költészet, a fotóművészet… Geszler Mária nemcsak szobrokat formáz porcelánból, hanem fotókat, írást, képet visz rá szitázással az agyagra, s ezzel együtt hajlítja, gyűri, formázza a kívánt alakra. A másik sajátosság, ami jellemzi művészetét, hogy távoli kultúrákat integrálni képes. Nyitott, érzékeny szellemiséggel közelít a világhoz és annak csodáira fogékony, legyen az a közép-ázsiai mohamedán kultúra értéke vagy az örmény, grúz ősi hagyomány avagy a japán művészet és kultúra emléke. E kultúrák értékeit Geszler Mária feldolgozza, beledolgozza gondolatvilágába és így műveibe is, és egy sajátos „geszleri”, másokkal össze nem téveszthető, egyéni stílust alakít ki.

Ez az egyetemesség árad a munkáiból, de úgy is mondhatnánk, hogy egyetemesen emberi, hiszen az foglalkoztatja őt, ami a többi német, dán vagy japán kortársát: a körülöttünk lévő világ nagyszerűsége és szörnyűsége. Erről így vallott: „Kelet-európai vagyok, egy rosszul sikerült társadalmi és ideológiai kísérlet, a szocializmus építésének gyermeke. A budapesti Iparművészeti Főiskola elvégzése után egy „Isten háta mögötti” elhagyott szegényes kerámiagyárban kezdtem dolgozni tervezőként. De milyen gyárban? Ettől az időtől fogva kezdtem érzékelni a hűtőtornyok füstjét, a betört gyári üvegablakok rajzait, a futószalagokat, visszereslábú öntőnőket, elektromos centrálékat, darutemetőt, hatalmas rosszul világított gyári csarnokok magányát. Különös jelentése lett számomra a villanypóznáknak, a repülőgép hasának, a mérges gázoktól vörös égnek. Fotózni kezdtem élményeimet, majd szitára, porcelánra tettem, a képeket együtt gyűrtem, formáztam az anyaggal.

Két érzés vezetett: a csodálat és az iszonyat. Bámulat és elismerés az emberi elme, technika teremtette csodák láttán és félelem, szorongás a hatalmas leállított csikorgó acélművek látványa miatt.” Művein ez a kettősség tükröződik: a rombolás, a pazarlás miatti iszonyat és a szépség, a természet és az ember nagysága iránti csodálat. A világban otthonosan mozog, ugyanolyan közvetlen és segítőkész Franciaországban, Ausztriában, Japánban avagy Kecskeméten. Közvetlensége talán alaptermészetéből vagy női mivoltából ered. Ezzel elérkeztünk harmadik jellegzetességhez, amitől szólni szeretnénk, ez pedig az érzelemgazdagság és nőiesség, ami műveinek sajátja. Érzelmeit, akár öröm, bánat vagy megrendülés, magas hőfokon égeti bele porcelánszobraiba. (Ez átvitt értelemben és szó szerint is igaz.)

Ez a kifelé derűs, nyitott személyiség tud befelé is fordulni, hogy a belső hangra, a lélek belső hangjára figyeljen. Ezt lelkiismeretnek is nevezhetjük, vagy a József Attila-i „benső vezérlő” hangnak. (Az én vezérem bensőmből vezérel! Levegőt!) A mai rohanó, zajos világban és zűrzavaros világunkban olyan nehéz meghallani ezt a benső hangot? Ez figyelmet, összeszedettséget igényel. Sokan el is hallgattatják, nem vesznek róla tudomást, mert kényelmetlen lehet.

Tanuljunk ebben Máriától, teremtsünk magunk körül csöndet és rendet, hogy tudjunk erre a belső hangra figyelni. Ebből a befelé figyelésből, a felelősségtudatról és a közös felelősségvállalásról így írt: „Nem felejthetem a zokogást – bánatot, természeti katasztrófákat és háborúk zaját. Nem hallgathatok, szemem nem csukhatom, nem zárhatom lelkiismeretem ajtaját. Életünk félelmeinktől áradó folyó.”
Néhány szót még a mai kiállításról: Geszler Mária a többértelmű és asszociatív portrészobrok után új formával jelentkezik: a kiállítótérben kisebb-nagyobb méretben porcelán cselló-szobrokat láthatnak. Rajtuk a már visszatérő motívumok, az édesapjára utaló kották, a fák, régi fotók, ipari tájak képei. A cselló formája is női alakot mintáz meg, s ez a hangszer oly közel áll a művésznőhöz. Hangja, zenéje bús, szomorú témákat idéz fel, amely kapcsolódik a mostani 56-os évfordulóhoz is. Egy csellista játéka nemcsak zenei élvezetet nyújt, hanem nagyszerű vizuális látvány is, hiszen a művész szinte eggyé válik a hangszerével, lelke együtt rezdül a húrok rezdülésével. Geszler Mária a zenét hívta segítségül azoknak a dicső és szomorú napoknak a felidézéséhez. Más művein is észrevesszük a gyermek- és ifjúkori gyökerek, emlékek visszatérését.

Mária meglep bennünket újfajta kísérletezésével, próbálkozásaival.: üvegképek készítésével. Ez újabb kihívás a számára: mit lehet kihozni, alkotni a megformált, festett, domborított képekből? Egyik üvegképén ikonszerű aranyképmás tűnik fel: régi emlék visszfénye.

A kiállítás megnyitóján

Köszönjük Máriának, hogy „életét írta az agyagba”.Kívánjuk, hogy még sok éven át gyönyörködtessen bennünket alkotásaival. Örüljünk, hogy városunkban alkot egy ilyen művész, akiről elmondhatjuk, hogy nemzetközi viszonylatban a legismertebb művész szűkebb pátriánkban, legyünk büszkék rá! Isten éltesse sokáig!